Share

Home Image

I

Beköszöntő helyett

Kedves barátaim és leendő ismerőseim!

Korábbi weboldalam (www.greenfilm.hu) alaposan átalakult és a kor szellemének megfelelően modernebb is lett. Ráadásul, a korábbinál lényegesen több és aktuálisabb információt tartogat a számotokra. Jó szívvel ajánlom mindannyiótok figyelmébe, hiszen időről-időre újdonságokkal szolgálok majd nektek. Ezek megjelenésére mindenkinek felhívom majd a figyelmét a facebook oldalamon, illetve egy-egy érdekesebb bejelentkezéssel instagramon is. Fogadjátok sok szeretettel és látogassátok gyakran ezt az oldalt!

II

Legfőbb követendő céljaim: a jobbító szándék, az oktatás, a tapasztalatátadás, kérdések feltevése, példamutatás, igazság keresés, elfogadás, nyitottság, útkeresés, kíváncsiság, ölelés, érintés, vonzás, tisztulás, kéznyújtás

Színházi, filmes és televíziós munkáim döntő többségénél (ha lehetőségem adatott rá) első sorban arra törekedtem, hogy az általam ábrázoltak által valami pluszt, valami elgondolkodtatót tudjak kínálni a nézőknek. Azt szerettem volna, és a jövőre nézvést is mindig ez lesz a szándékom, hogy gondolatébresztők legyenek a munkáim, a látottak után a néző fantáziája fűzze tovább az általam elmondottakat, gondolkodjon rajta, hogy mi lett volna, ha másként alakul a cselekmény, vagy a főhős sorsa, esetleg ő mit tett volna másként. Talán még az is megtörténhet, hogy az általa látott történet hatására elővesz egy könyvet, vagy keresgél az interneten, hogy több információhoz jusson az általam elmesélteknél. A jövőben, ha lehetőségem nyílna rá, szeretnék olyan, legbelül feltehetően mindenkit érdeklő és érintő kérdésekről filmet, vagy ismeretterjesztő sorozatot forgatni, amely örökérvényű kérdéseket boncolgat. Ilyenek az élet-halál misztériuma, a honnan jövünk és hová tartunk, a miért éppen ilyen a világunk amilyen, és számos olyan kérdés, amelynek, ha a megfejtését nem is sikerül a néző elé tárni, de azok kifejtése tágíthatja a világképüket.

Arspoetica

III

“M”

– A nevében mit jelent az „M”? Talán megkülönböztetésnek szánta az ön érkezése előtti években leköszönt tévéelnök Nagy Richárd személyétől?

– Elsősorban az édesanyám és a nagyapám iránti tiszteletből, a Matuschek névre utalva került a nevem elé az „M” betű, ámbár az említett megkülönböztetésre való törekvés is kicsit közrejátszhatott benne.

IV

– Az életrajza szerint a piaristáknál érettségizett a 80-as évek elején. Az egyházi iskolák a szabad gondolkodásra, toleranciára, a világ dolgai iránti érdeklődésre, a szellem szárnyalásának ösztökélésére tanították a diákjaikat. Ön mit kapott az alma matertől, és mit őrzött meg ezekből a szabad gondolatokból összeállított útravalóból?

– Sok mindent köszönhetek annak a négy évnek. Ma talán már észre sem veszem, de az akkori oktatás és világszemlélet most is mérvadó a véleményalkotásomban, a cselekedeteimben, mert mélyen beépült a tudatomba. A gimnáziumi éveknek köszönhetem a mostani barátaimat is, akik valamikor iskolatársaim voltak, azóta is kitartottak mellettem, és én is mellettük.

Alma mater

V

Családi tradíció

– A pályaválasztásnak, ami később ugyancsak cifra vargabetűt írt le, volt szerepe a piaristáknál tanultaknak?

– Leginkább a családi tradíciót szerettem volna folytatni, amikor a Budapesti Műszaki Egyetem közlekedésmérnöki karára, rendszerszervezési, majd később hajóépítő szakaira jelentkeztem. Apám is mérnökember volt, gondoltam „illendő” volna folytatnom az általa elkezdett utat. Egyébként sem volt nagy választási lehetőségem, mert „politikailag megbízhatatlan” családból származtam, már ahogyan az akkori rendszer nevezte a vele egyet nem értőket. Igaz, már apámat is sújtotta ez az „átok”, hiszen ő is vonzódott a színészi pályához, mégis mérnök lett belőle. Pedig azt hiszem, hogy nem lehetett sikertelen, hiszen Latinovits Zoltánnal is játszott egy színpadon. Elsőre fel is vették a Színművészeti főiskola színész szakára, aztán fél év után eltanácsolták onnan. Major Tamás kirúgta, mert egyházi iskolába járt. Ekkor jelentkezett a Műegyetemre, amit sikerrel el is végzett. Friss diplomával a kezében mégsem lett mérnök, hanem ismét jelentkezett a Színművészeti főiskolára, rendező szakra. Elvégzett fél évet, de megint eltanácsolták, Major Tamás ismét kirúgta, mert részt vett az 1956-os forradalomban.

VI

– Gondolom ezért a börtönbüntetést sem úszhatta meg.

– A lakásunkból is szervezték a MUK (Márciusban Újrakezdjük) mozgalmat, egy barátjával együtt fogalmazták meg azt a bizonyos 14 pontot, ami a követelésük lett volna. A barátja később Svédországba disszidált, ő itt maradt, de soha többé, még a színpad közelébe sem mehetett. Így lett „politikailag megbízhatatlan” a családunk, ami végigkísérte a pályámat egészen 1990-ig. 1989-ig, apám ma is kérdéses autóbaleseti haláláig, autó, néha járó motorral állt a házunk előtt.

“MUK”

Monolit Studio

Architecture

VII

Stúdiumok

– Visszatérve a saját karrierjére úgy tűnik, az sem alakult teljesen hétköznapi módon: felvették a Műegyetemre, majd gondolt egyet és egy szemeszterrel később, párhuzamosan a műszaki képzéssel, belefogott az ELTE Bölcsészkarán a magyartanár képesítés megszerzésébe is. Mi volt ez az óriási váltás? Mi lett a műszaki tanulmányokkal?

– Szívem szerint mindig a humán tudományokhoz vonzódtam, de az említett okok miatt nem volt esélyem érettségi után egyenesen az ELTE-re jelentkezni, ezért is lettem műegyetemi hallgató. A két, egymástól teljesen különböző stúdiumot nehézségek nélkül végeztem, annál is inkább, mert nem izgultam egy vizsgámon sem, pedig igen keveset készültem kivéve a hajótervezést, hajózást, ami a mai napig is vonz, érdekel, csodálattal tölt el és még ma is a legtöbb mosolyt hozza. Az egyéb műszaki tudományokkal nem sokat foglalkoztam. Meg is lett az eredménye, három év elvégzése után onnan is mennem kellett.
Két ok miatt kellett távoznom: egyrészt orosz nyelvből kirúgtak a vizsgáról, másrészt az általam írt és az egyetem falaira titokban kiragasztott 56-os verseim miatt. Felülpecsételték az indexem 6 lezárt félévét, így érvénytelenítették az addigi teljesítményemet. Ismételhettem volna, de ezt már magam sem akartam.

VIII

– Nagy váltás következett?

– Ez azért nem ennyire hirtelen történt. Az egyetemi évek alatt bejártam a Nemzeti Színház stúdiójába, ahol színészetet tanultam. Ott talált meg a lehetőség, hogy elmehettem a Várszínházba, persze nem színésznek, hanem – leendő műszaki értelmiségi lévén – a zsinórpadlás elektromos csörlőrendszerének a karbantartójaként. Az volt a munkám, ha az egyébként meglehetősen bizonytalanul működő rendszerben az előadás alatt valamilyen hibát észlelnék, azonnal kapcsoljam vissza a biztosítékokat, vagy másszak fel a csörlőkhöz azokat megjavítani.

– A padlásról hogyan került hamarosan a színpadra?

– A következő évben jelentkeztem a színház erre illetékes dolgozóinál, hogy szeretnék statisztálni a darabokban. Beleegyeztek. Később segédszínészként alkalmaztak. Ebben a státuszban volt az első „szöveges” szerepem.

Zsinórpadlás

IX

„Uram, a lova”

– Melyik darabban és kit „alakított”?

– Shakespeare IV. Henrikjében, sok társammal együtt alabárdos voltam. A számomra mindig emlékezetes első színpadi mondatom pedig így hangzott: „Uram, a lova”. Mindezt a mai napig is jó barátomnak Hirtling Istvánnak mondtam. Úgy tűnik, sikeres lehettem, mert ezt számos más produkció is követte, amelyben már megszólalhattam. Sőt, később énekelhettem, gitározhattam, táncolhattam is. Például a legendás Budai Parkszínpadon, a Montmartre-i ibolyában. Kálmán Imre operettjében együtt léphettem fel. A Színművészeti Főiskolára hatszor jelentkeztem, mire felvettek rendező szakra. Kezdetben a színészet vonzott de, később úgy gondoltam, rendezőként nagyobb szabadságot élvezhetnék, tágabb tér nyílhatna meg a pályám előtt, ezért is jelentkeztem mindig rendező szakra. A hiúságom okán ma viszont a sok taps hiányzik.

X

– A főiskolára bekerülve milyen közegben találta magát?

– Egészen furcsa, formabontó képzést kaptam. Akkoriban, közösen az ELTE esztétika szakával, indítottak egy videó-rendező szakot, ami nem színházi, nem is filmrendezőket képzett, hanem valamilyen köztes szakembert, akinek ebből is, meg abból is adtak ismereteket. Leginkább a televíziózásban voltak hasznosíthatók az ott elsajátítottak. A főiskolán Péterffy András volt az osztályvezető tanár, Kurucz Sándor a vezetőoperatőr, Hegedűs Géza a művészettörténetet, irodalmat tanította.

– Ekkor, 1993 táján a Magyar Televízióban kiváló előrelépési lehetőség lehetett a video-rendezői oklevél, hiszen ott dolgozott már hatodik éve.

– 1987-óta valóban ott dolgoztam rendező asszisztensként. Akkoriban az a tény, hogy valaki a Magyar Televízió alkalmazásában állt, eleve presztízsnek számított. Úgy tűnt, hogy a privát szféra szemében ennek a státusznak óriási nimbusza volt.

Nimubsz

XI

Rock Stúdió

– Kezdőként milyen műsorokban dolgozott?

– Szeptemberben léptem be az MTV-hez és olyan szerencsém volt, hogy pár hónap elteltével decemberben, már részt vehettem a szilveszteri műsor munkálataiban. Ebben az időben készült a Rock Stúdió nevű zenei műsor, az Egy millió fontos hangjegy. Ezekben szintén segédrendezőként dolgoztam csakúgy, mint kisebb tévéjátékokban, vetélkedő műsorokban egyaránt. 1989-ben már önállóan rendezhettem kisebb zenei klipeket.

XII

– Elnézve eddigi munkáinak a listáját, azt is mondhatnám, hogy „mindenevő” rendező, hiszen a reklámfilmektől, zenei klipektől, színházi- és hangverseny közvetítésektől a portré- és kisjátékfilmen át egészen a dokumentumfilmig minden szerepel a palettáján. Sőt, ennél még több, ha hozzáveszem az ismeretterjesztő sorozatokat és kulturális műsorokat is.

– Kimaradtak a sportesemények. Én rendeztem a 2008-as Pekingi Olimpiai Játékok közvetítéseit. Mostanában pedig sokat dolgoztam az M4 sportcsatorna beindításán is.

– Nyilvánvaló, hogy egy alkotó személyiség nem minden munkáját szeretheti egyformán. Melyik az a műfaj, amely a szívéhez a legközelebb áll?

– Persze, vannak rutinmunkák és vannak kedvesebbek is. Gondolom, ezzel mindenki így van. Hozzám legközelebb azok a munkák állnak, amelyekbe a saját gondolataimat, fantáziámat is belefűzhetem. Azokra a kisjátékfilmekre, dokumentumfilmekre gondolok, amelyeknek a forgatókönyvét magam írtam és én is rendeztem. Ezekben közvetlenül szólhatok a nézőhöz, elmondhatom neki a saját gondolataimat, megmutathatom neki azt a világot, amit magam is érdekesnek találok.

XIII

Jótett

– Végignézve az eddigi munkáinak listáját feltűnő, hogy a különböző tévéműsor rendezések mellett túlsúlyban vannak a dokumentumjellegű filmek, illetve akadnak saját ötletből, saját gyártásban készült kisjátékfilmek is. Ezekhez jobban vonzódik, vagy úgy hozta az élet, hogy ilyen megbízásokat kapott inkább?

– Egy részük megbízás alapján született. Bevallom ezek közül a dokumentumfilmek közül már munka közben ébredt fel az érdeklődésem a megadott téma iránt és a munka végére általában megszerettem mindegyiket. A megbízásoknál sokkal ritkább, ám lényegesen több alkotói örömet adnak azok a filmek, amelyeket a saját ötletem alapján, a saját elgondolásaim szerint, szabadon, kötöttségek nélkül valósíthatok meg. Az egyik legkedvesebb munkám a „Hal a parton” című kisjátékfilm volt. A saját korábbi novellámból én magam írtam a forgatókönyvet és főszereplője a fiam Lóri volt. Egy Duna parton horgászó kisfiúról szól, aki a kifogott halat megsajnálja és visszadobja a folyóba. Jótette „jutalmaként” talál egy gyűrűt, amit magával visz és évek múlva ennek a segítségével megtalálja élete párját. Hosszú, boldog éveket élnek együtt, majd, mikor meghal a kedves, az egykori kisfiú a szeretett nő tutajra fektetett testével együtt, a gyűrűt is visszaadja a folyónak. Ezt a filmet mondhatni „szerelemből” készítettem, hiszen teljes egészében saját zsebből álltam a költségeit. Filmünk operatőre jó barátom, Komár István volt, akinek később, barátságunk okán, az ő saját kisjátékfilmjét, a Madzagot rendeztem meg. Az ő filmje Karlovy Varyban nyert fődíjat, az enyém Los Angelesben.

XIV

– Az önszorgalomból készült filmeken kívül van olyan tévés produkció, amelyre ma is különösen jó szívvel gondol vissza?

– Persze, több is van. Ilyen volt például a Szellemőrzők. A filmben egy fikciós játékot fuzionáltam egy valós történet dokumentum filmkockáival. A keretjátékban a főszereplő egy múzeumi teremőr, aki naphosszat a kiállított képek között él. Az egyik képet különösen kedveli, gyakran nézegeti. Egy nap ismét a kép előtt áll, nézi, majd képzeletben belép a lefestett vidéki tájba és elkeveredik egy tanyára ahol se víz, se áram nincs, ám az ott lakókat ez nem zavarja. Mindenki végzi a napi munkáját, alkalmazkodtak a környezetükhöz. Valódi „természetes” életet élnek, a Nappal kelnek és fekszenek, kútból húzzák a vizet. A 11 gyerekes család minden tagja ismeri és elvégzi a saját napi feladatát a legkisebbtől a legöregebbig. A teremőr rácsodálkozik az általa látottakra, tapasztaltakra és megérti, a közösségért és a közösséggel együtt vállalt napi feladatok értelmet adhatnak az egyén mindennapjainak. Neki ez fontos, alapvető felismerés, hiszen eddigi életében csupán céltalanul téblábolt a világban, kényszerből, érdektelenül végezte a munkáját, nem találta annak valódi értelmét.
Jó szívvel emlékszem vissza a pályám elején rendezett Traffic Jamre is, ami egy heti rendszerességgel jelentkező, könnyűzenei, szórakoztató műsor volt. Körülbelül két évig volt képernyőn.

Közösség

XV

Idő

– Említette, hogy több forgatókönyvet, sőt novellákat is írt. Nem gondolt arra, hogy komolyabb, nagyobb munkába, mondjuk egy életrajzi regénybe, vagy valamilyen ezen alapuló fikciós történetbe is belefogna?

– Úgy érzem, ennek még nem jött el az ideje. Az írás nyugalmat, sok türelmet, a helyben üléshez való kitartást igényelne, ehhez meg nem érzem magam még eléggé idősnek. Most még folyton nyüzsgök, ötletelek, napközben szaladgálok az egyik munkámtól a másikig. Nem lenne időm, pláne türelmem egy nagyobb lélegzetű könyv megírásához. Néha, ha olyan hangulatba kerülök, regény helyett inkább verseket írok, vagy rövid novellákat.

– A televíziótól mostanában milyen aktuális feladatokat kapott?

– Nem régen fejeztem be a Hősök terén előadott „Itt élned, halnod kell” című rockopera tévés közvetítésének a rendezését.

XVI

– Zenés és színházi produkciót már sokszor rendezett. Ezeknek a műsoroknak az a furcsasága – legalábbis nekem -, hogy az adott előadást színházban, hangversenyteremben már valaki megrendezte, erre épül a tévéadás rendezése. Az eredeti rendezők vajon jónéven veszik, hogy az általuk esetleg hónapokon át dédelgetett darab, előadás hirtelen egy elektronikus műfaj rendezőjének a kiszolgáltatottjává válik. Aki az általa felvett képanyagon esetleg egészen máshová teszi a hangsúlyokat, más szereplőknek ad nagyobb teret a képernyőn, mint az eredeti rendezés? Nem találkozott még olyan rendezővel, aki az ön háta mögül árgus szemekkel figyelte, hogy mit tesz a produkciójával?

– Erre sosem került sor szerencsére. Feltehetően azért, mert jó előre mindent egyeztetünk a rendezőkkel, megbeszéljük a fontos momentumokat és azokat minden alkalommal maximálisan figyelembe is veszem. Ennek köszönhetően a felvételek a produktum eredeti rendezőivel teljes egyetértésben, harmóniában zajlanak. Ehhez persze nem árt, ha az adott előadás rendezőjével jó, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatot alakítunk ki.

– Az őszi feladatok körvonalazódnak már 2016-ban?

– Pillanatnyilag a munkák tárgyalási fázisában vagyunk, így részleteket nem árulhatok el. Annyit elmondhatok, hogy az egyik valószínűsíthető munkámat kereskedelmi csatornától kapom majd, októbertől pedig az egyik fővárosi színházban rendezek majd egy talk show műsort.

Bizalom

XVII

Díjak

– A dokumentum- és rövid játékfilmjei külföldi fesztiválokról számos díjat elhoztak már. Felsorolna néhányat?

– A legelsőt még 1985-ben, igen fiatalon Madridban kaptam. Igaz, ez nem egy film, hanem egy környezetvédelmi tanulmány elismerése volt, amit a Szigetközről írtunk közösen egy barátommal. A díjhoz az „Astoria hercege” címet is megkaptam, ami természetesen csupán egy virtuális méltóság. Ettől függetlenül persze járt a díjhoz a megtisztelő címmel ékesített oklevél, amit ma is, bekeretezve őrzök. Annak egyik aláírója, alapítója Juan Carlos spanyol király volt, aki a díjat átadta és másik szignót jegyző ember pedig az akkor ENSZ főtitkár, Javier Pérez de Cuéllar.
Az egyetem alatt kaptam egy másik díjat is Finnországban, ahová egy színházhajót terveztem, amely amellett, hogy alkalmas volt a vízi közlekedésre, lenyitható oldalfalaival bárhol ki is köthetett. Olaszországban, Trevisoban a „Kövesd az álmaidat” című, gyerekekről szóló ifjúsági kisjátékfilmem kapott nemzetközi elismerést, Los Angelesben pedig a „Hal a parton” nyerte meg a legjobb művészi rendezés díját, illetve a már említett közös munkánk, a „Madzag” Karlovy Varyban lett díjnyertes film.

– Hazai díjak, elismerések?

– Ezekkel nem büszkélkedhetek, mert nincsenek.

– Vajon miért? Tudtommal a kifejezetten dokumentumfilmeseknek, forgatókönyvíróknak, vágóknak kitalált Balázs Béla díj még ma is létezik, hogy egyéb művészeti munkáért adható elismeréseket már ne is említsek.

– Nem tudom az okát. Balázs Béla díjra tízszer, többek között idén is felterjesztettek már, de végül sosem kaptam meg, biztos a díjosztók találtak nálam valamiért méltóbbnak ítélt rendezőt erre a kitüntetésre. Meglehet, ebben én is hibás vagyok, mert a nemzetközi sikereimet itthon nem vertem nagydobra, nem végeztem el a díjak elnyeréséhez nálunk elengedhetetlenül szükséges önreklámozó PR-munkát. Egyetlen, itthonról kapott elismerésemet valójában nem is a filmszakmától kaptam, hanem a Kossuth Kiadótól. A „Magyarország története” című ismeretterjesztő sorozatomat ismerték el, közösen a műsor szerkesztőjével Ex Libris díjjal. A könyvsorozat eredeti kiadója feltehetően ezzel kívánta elismerni a megfilmesítést.
Amire valóban büszke lehetek, az a „Jónak lenni jó” sorozatom. Évente készült belőle egy-egy portréfilm egészpapos adásfolyam, adományozó műsor, amely jószolgálati munkát végző, adakozó személyeket mutatott be és ezzel párhuzamosan társadalmi adakozást is szerveztünk. Első évben Böjte Csaba ferences szerzetest mutattuk be, aki életre hívta a dévai Szent Ferenc alapítványt és több száz elárvult gyereknek teremtett otthont. Készült még film, adománygyűjtő teljes adásnap a Magyar Karitász és az Ökumenikus Szeretetszolgálat munkájáról, hétköznapjairól, legutóbb pedig az egyik hazai, rákos gyermekeket támogató alapítványról és vezetőjéről. A Gyermekmentő alapítványt volt, a negyedik éve működő „Jónak lenni jó” című műsor témája melyben kiemelkedő mértékű, 225 millió forintos adományt sikerült összegyűjteni. A sorozat alkotógárdája, így jómagam is, a Vatikántól írásos „Pápai áldás”-t kaptunk.

XVIII

– Az emberek többségénél, a munka mellett, életük fontos részének számít a szabadidejük eltöltése, a hobbijuk művelése is. Önnek mi a pihenésre szolgáló kedvtelése?

– Hosszú évek óta vitorlázom a barátaimmal, bár gyakran megesik, hogy a saját kis hajómmal egymagam szállok vízre. 2007-ben az akkori vitorlásommal, egy 15-ös yolle kategóriába tartozó hajóval, országos bajnokok lettünk. A hajó eredetileg öt személyes volt, de a versenyen csak hárman utaztunk rajta.

– Valamikor az egyetemen hajóépítést is tanult. Talán a mostani hajóját is ön tervezte, építette?

– Nem, ez azért túlságosan időigényes és meglehetősen nagy feladat lett volna. Az első hajómat, amit valójában nem is az volt, hanem egy egyéni tervezésű klasszikus, vitorlával felszerelt windsurf, 1979-ben terveztem és építettük közösen a barátaimmal. Sokáig kísérleteztünk, hogy megtaláljuk hozzá a megfelelő anyagot. Akkoriban Magyarországon még ritkaságnak számított az üvegszálas változat, mi abból csináltuk a szörf deszkáját. Bár a hajótervezés iránti vágy még ma is ott szunnyad bennem, a szörfön kívül többet már nem terveztem, de talán fogok még. A vitorlás hajóval a Balatonon rendszeresen versenyzünk, kisebb nagyobb sikerrel. Nemrég nyertünk egy regattát, pár éve a Kék Szalag versenyen ötödikek lettünk. Eddig, különböző hajókkal sikerült három magyar bajnokságot is megnyernem. Most augusztusban pedig szintén nyertem versenyt a fiammal együtt indulva. Nekem ez az igazi öröm.

Vitorlák

XIX

Szabadidő

– A vitorlázás azon kívül, hogy élvezi a jó levegőt, a tiszta vizet, a napfényt, mentálisan mit jelent önnek?

– Gyerekkoromban Siófokon ismerkedtem meg a vízzel, a vitorlázással, azóta nem tudok elszakadni tőle. Rabul ejtett a csend a vízen, a végtelennek tűnő távolságok, a természet közvetlen közelsége, a szabadság érzése. A vízen töltött magányos órák alkalmasak rá, hogy elmélkedjek, rendezzem a gondolataimat, új terveken gondolkozzak. A Balaton minden évben csodálatos látvány. Évente egyszer a barátaimmal, egy nyolcfős csapattal útra kelünk és elmegyünk vitorlázni a tengerre. Egészen más élmény, mint a tavi hajózás, mert minden nagyobb, veszélyesebb, végtelenebb. A hajósnak magasabb lesz az adrenalin szintje, mint a Balatonon.

– Úgy tudom, télen, amikor a vitorlás szárazdokkba kerül, sem marad sport nélkül.

– Pár évvel ezelőtt néhány televíziós, színész, és más művész társaságában, kedvtelésből hokizni kezdtük, azóta is megtartottuk ezt a jó szokásunkat. Csapatunkkal a téli hónapokban hetente egy két alkalommal játszunk, nagyon élvezzük. A sport mellett természetesen a kultúrára, mint pihentető szórakozásra is figyelmet fordítok, ha időm engedi és alkalmam van rá, megnézek egy-egy színházi előadást. Bár belátom, hogy a közönség egy része határozottan igényli a tradicionális rendezést, a „valódi”, korhű díszleteket, kosztümöket, jómagam mégis inkább a formabontó, modern színház híve vagyok, mert szerintem izgalmasabb, elgondolkodtatóbb a produkció. Ezt a saját rendezéseimbe is megpróbálom becsempészni, igyekszem mindig valami újszerűt, addig nem látott, esetleg meghökkentő megoldást kitalálni persze nem öncélúan, hanem alárendelve az adott mű mondandójának, szerzője szándékainak, gondolatainak. Nem vagyok híve a l’art pour l’art színháznak, inkább az avantgárdot kedvelem.

Monolit Studio

Architecture

XX

Család

– Családos ember, a gyerekei az önéhez hasonló pályát álmodtak maguknak?

– Lóránt fiam gyerekként játszott a „Hal a parton”-ban, és másik két filmemben is. A Nemes Nagy Ágnes iskola, dráma tagozatos osztályában érettségizett, így akár színész is lehetett volna belőle, hiszen nem volt tehetségtelen, de menet közben mégis másképpen döntött. Jelenleg fotós iskolába jár, művészi fotózással szeretne foglalkozni. A lányom Lili teljesen elszakadt a művészi pályától, vendéglátással foglalkozik: a Gerbaud cukrászda egyik részlegét vezeti. Az ő művészi ambíciói a szívében és lelkében van rejtve, mert a legjobb lelkű lány, már asszony. Feleségem Pálffy Szilvia, akit munkái jelenleg Londonba szólítottak. Itthon több nemzetközi márkának tervezte a kollekcióit. Türelmetlenül várom már haza, mert nagyon hiányzik.